III. Alexandrosz, magyarul Nagy Sándor (Alexander the Great) neve sokak számára ismerősen csenghet a történelemórákról. A legendás makedón hadvezér az ókor egyik kiemelkedő figurája volt,  uralma alá vonta a görögök által ismert világ jelentős részét.  Az ő nevéhez fűződik a gordiuszi csomó szétvágása, és ez a tette mára már metaforává is vált –azokra a helyzetekre használjuk ezt a kifejezést, amikor valaki egy lehetetlennek tűnő problémát váratlan húzással, hirtelen megold.  Napjainkban Nagy Sándort a hadvezetés második legnagyobb alakjaként tartják számon, hírneve Napóleonéval vetekszik, hiszen Nagy Sándor nem csak a hadvezetésben volt jártas, Arisztotelész tanítványaként ugyanis műveltségben sem szenvedett hiányt. És bár meghódította Ázsia nagy részét, legfontosabb csatáját elvesztette.

Erről a csatáról nem beszélnek a tanórákon, nem írnak róla a történelemkönyvek. Ez a „csata” nem követelt egyetlen emberéletet sem, hiszen nem földrajzi területekért, hanem az emberi nívón elfoglalt helyért zajlott. Nagy Sándor ugyanis korinthoszi látogatása alkalmával felkereste Szinópéi Diogenészt, az ókori filozófust, akit különösen tisztelt.

Amikor Nagy Sándor odaért hozzá, Diogenész éppen a napon sütkérezett. Ekkor Nagy Sándor megállt előtte, és jelezvén hogy ő a világ ura, a híres bölcsnek a következőt mondta:

Diogenész pedig azt kérte a hadvezértől, hogy kicsit álljon odébb, ne takarja el előle a napot. Nagy Sándornak annyira tetszett ez a válasz, hogy egy alkalommal azt mondta:

Raffaello híres freskóján, Az athéni iskolán Diogenész a lépcsőn elterülve éppen olvas. Bár a műalkotás egy több mint ötven személyből álló csoportot ábrázol, Diogenész mégis mintha különálló lenne: ő mintha tudomást sem venne a körülötte lévőkről. Diogenész alakja egy őskép, ő a bolond archetípusa.

De mi az az archetípus? Carl Gustav Jung szerint az archetípusok az emberiség kollektív tudattalanjának termékei, melyek univerzálisak és időtlen idők óta jelen vannak.¹ Ezek az ősképek (személyiségmodellek) szerepet játszanak az emberi viselkedés befolyásolásában. Úgy örököljük őket, mint az ösztönös viselkedési mintákat. A primitív törzsi társadalmakban ezeket a tudatalatti tartalmakat a törzs tagjai tudatos formákká alakították, és különböző titkos tanítások, beavatások formájában az utódokra hagyományozták. Az archetípusok egy számunkra is ismertebb megjelenési formája a mítoszok és mesék világa.² Piroska és a farkas történetében több archetípus is megjelenik. Piroska, Diogenészhez hasonlóan szintén a bolond ősképét szimbolizálja, aki naiv, ártatlan, könnyedén manipulálható. A farkas pedig a ragadozó, nemcsak állatias, de szexuális értelemben is. Azonban a bolond mint őskép nem minden esetben egy naiv idiótát tükröz. Piroskával ellentétben Diogenész nem naiv: ő az egyetlen, aki a király fölött áll. Annak érdekében, hogy megértsük az őskép kettősségét, érdemes visszanyúlni a tarothoz.

A tarot egy 78 lapból álló kártyapakli, melynek eredeti rendeltetése a sorselemzés volt. A pakli két részre oszlik, melyeket nagy- és kisarkánumnak neveznek. A nagyarkánum 22 lapból áll (21+ 0), és ehhez négy színben tizennégy (4 x 14) lap csatlakozik. A hagyomány szerint a tarot Hermész Triszmegisztosz műve, melyben a nagyarkánum azt a tökéletesen felszabadított emberi személyt jelenti, aki a világuralom és a béke megteremtője.³ Bár huszonkét lapból áll, a nagyarkánum számozása huszonegyig tart; a huszonkettedik lapnak nincs száma, nem tudni, hogy az huszonkettes vagy nullás. A kép egy férfit ábrázol, aki egy szakadék szélén egyensúlyozik. Egyik kezében batyu, másikban virág, és egy kutya épp a nadrágját tépi. Felirat: A bolond.

Ez a lap a kártyajátékokban a Joker, a Fekete Péter, aki a közösség (a pakli) tagja, mégis azon kívül áll. Az egyik értelmezés szerint ez az őskép a naiv idióta, akinek fogalma sincs semmiről. Ha kérdeznek tőle valamit, csak idétlenül vigyorog. Ő az, aki kihúzza a nyulat a kalapból, és nevet is rajta. Van azonban egy másik értelmezés, miszerint ő az, aki végre játékon kívül tud állni, akinek már nincs száma. A tarot azt mondja, ő a végtelen utak vándora, akit a kutyák azért ugatnak, mert az elásott csontjaikat féltik. A bolond ebben az esetben elérhetetlen, üres, jellemtelen.⁴

Ő a határok embere, ezért is ábrázolják a szakadék szélén ingadozva, egyik helyen sincs, mégis mindkét helyen jelen van. Diogenész az, akinek semmije nincs, és nem is kell neki semmi, hiába ajánl fel Nagy Sándor neki bármit. Ő Nagy Sándor felett áll. Transzcendens, szabad, akit nem kötnek sem érzelmek, sem anyagi javak. A kezdet és a vég egyben. A szabadság olyan formáját érte el, ami még Jézusnak sikerült a pusztában. Minden egyes pillanatban a jelenben él, mint egy gyermek.

Ez az archetípus köszön vissza Dosztojevszkij félkegyelműjében, Miskin hercegben, aki nem túl okos, viszont gyermekien tiszta. A szereplők hol lenézik őt, hol sajnálják. Dosztojevszkij mégis az ő szájába adta a regény meghatározó gondolatait. A bolondéba, akit nem érdekel más, csak az utolsó lépés, a határátlépés.⁵