Napjainkig nem alakult ki pontos meghatározás, a művészetet illetően, ám általánosan elfogadott tény, hogy minden esetben önkifejező eszközként szolgál a művész számára. A művészettörténet a kezdeteket valahová Kr.e. tizenötödik évezredre vezetik vissza, hiszen innen maradtak fenn az idáig fellelt legrégebbi barlangrajzok az őskórból, amikre mint művészeti alkotásokra tekinthetünk. Meglátásaim szerint a gyökerek sokkal mélyebbre nyúlnak vissza ennél. A következőkben összefoglalom kapcsolatos meggyőződésemet.

Mi is valójában a művészet? Úgy gondolom, a kérdés megválaszolásához a művészet funkciójából kell kiindulni. A művészet funkcióját vizsgálva sem kapunk egyértelmű magyarázatot, hiszen a dekoratív díszítéstől kezdve az a szakrális funkción keresztül az oktatásig több feladatot láthat el. Érdemes tovább bontani a kérdéskört, és utána járni, hogy a különböző funkciók között létezik-e kiemelkedő, amely mellett a többi kizárólag másodlagos rendeltetéssel bírhat. Ez a gondolat többeket is foglalkoztatott a 19-20 században. Tudor Vianu¹ irodalomkritikus, a művészet funkcióját illetően arra jutott, hogy bár az emberek korukat, társadalmi szerepüket illetően különböznek, ennek ellenére mindnyájukban erősen él a tudat, hogy az élet, amit élnek csupán töredéke a teljességnek. Amely pillanatban az ember képes kilépni az igénytelen, lealacsonyodott létből, egyszeriben feléled benne a szükségesség a teljességre. Ezt a szükségességet az ember kizárólag a művészet által elégítheti ki. Leromlott létezésünkből kifolyólag tisztában vagyunk azzal, hogy e teljesség nem tart örökké, és minden alkalommal az emberi élet alacsonyrendűségébe zuhanunk vissza. Nézőpontom szerint mégiscsak ez a művészet kvintesszenciája, hogy habár csak rövid időre is, de a teljesség érzését elhozza az ember számára.

Hamvas Béla² Paul Cézanne francia festő szavaiból indul ki. Festés közben akarok meghalni, mondta Cézanne. Ez a gondolat rávilágít arra, hogy a művész az alkotás közben életének legmagasabb fokát elérte, és ezen a szinten kíván meghalni. Ugyanakkor egy másik jelentésről is szót ejt Hamvas, mégpedig hogy a mű által az emberben lejátszódik egy belső folyamat, a megtisztulás folyamata. Amiről itt szó van az maga a katarzis élménye, az érzelmi beteljesedés, a lelki megtisztulás. A katarzis érzése az, amely az ember számára elhozza a teljességet, a teljesség érzése által képes az emberi élet radikális megváltoztatására.

Nietzsche³ szerint a művészet az ember alapvető metafizikai tevékenysége, ebből kifolyólag az emberi tevékenység legmagasabb formája. Nietzsche a művészetet nem a természeti valóság utánzásának tartja hanem, mint ennek a valóságnak a metafizikai kiegészítése. Amennyiben a természet valóságát az élettel (fizikai sík) azonosítjuk, akkor a művészet által az ember képes átlépni a lét (metafizika) síkjára, ezáltal a művészeti alkotásokra, mint a két terület közti átjáróra kell tekintenünk. Itt találkozunk egy paradoxonnal, az élet a májá⁴ világa , mely szanszkrit szó és varázslatot jelent. Az érzéki világ, mely számunkra valóságosnak tűnik valójában káprázat, ez a Yin. A lét ezzel szemben a Yang, a közös tudás birodalma, ami minden emberben megvan legbelül, csak a fátyol (érzéki világ) ezt eltakarja, ezzel az életbe börtönözve az embert. Ezért nyerheti el csak ideiglenesen az ember a teljesség érzését, magába az életbe zuhan vissza, a leromlott létezés maga az élet.

Hangzik el az ismert The Doors dal, a Break On Throught (To The Other Side) legelején. Már itt megtörténik az utalás arra, hogy a napnak (világosság/tudatalatti) hatalma van az éjszaka (sötétség/tudat) felett, hiszen legyőzi azt. Minden alkalommal mikor egy műalkotás a katarzis által hatást fejt ki az egyénre, az ember belső lényében megvilágosodást okoz. Ezzel ellentétben a sötétségnek nincs hatalma a világosság felett, hiszen azt nem elpusztítani, csupán ideiglenesen eltakarni képes. Jim Morrison ráébredt arra, hogy az amerikai őshonos indián kultúrában még megvolt ez a tudás, azonban napjaink modern társadalmából ez már kivesző félben van, és kizárólag a művészet képes arra, hogy ezt fenntartsa. Ezt a rég elfeledett tudást próbálta meg visszahozni minden egyes alkalommal mikor tudatmódosító szerek hatása alatt állt színpadra.

Ide van átjárása a művésznek, a tudatból lép ki, át a tudatalattiba, innen hozza át a katarzis élményét az alkotása által. Ez az átjárás nem mindig veszélytelen, a pszichiátriából tudjuk, hogy a tudatalattiból feltörő érzéseket, gondolatokat a tudat nem mindig képes feldolgozni és meghasad. Ekkor következik be az, amire a hétköznapi ember azt mondja megőrült. A művészek az univerzum kegyeltjei, hisz a tudatalattiból feltörő érzéseket, gondolatokat a mű által képesek kivetíteni önmagukból, ezáltal elkerülhetővé válik a tudathasadást számukra, valamint a már említett teljesség érzését hozzák el az emberiség számára.

Ezt vetítik vászonra az 1984-es Amadeus című filmben is, amely az egyik legkiválóbb film, a témát érintően. Főszereplőnk Antonio Salieri, olasz komponista gyermekkorában azért fohászkodik, hogy világhírű zeneszerző lehessen, aki az Úr dicshimnuszait zengve, maga is megdicsőül. A sors váratlan fordulata úgy hozza, hogy Bécsbe kerül, ahol zenét tanulhat, hogy álmát megvalósítsa. Ám Salieriből hiába lesz korának egyik legismertebb szerzője középszerű marad, kinek műveiből hiányzik valami, ami a középszerűséget elválasztja a zsenitől. Ez maga a katarzis érzése, amit a Mozart műveiben vél felfedezni. Mozart egyik darabját hallgatva eufórikus állapotban összeroskad a gyönyörtől, ekkor tudatosul benne, az Úr őt kizárólag a felismerés tehetségével áldotta meg és nem az alkotáséval. Rádöbben arra, hogy a kis közönséges Mozart az örökkévalóságé, egy zseni, aki megkapta azt, amiért ő gyerekkorában imádkozott. Mozart az, akinek műveit akkor is hallgatni fogják, mikor az ő neve már rég a feledés homályába merült.

Végül még egy lényeges szemszög vizsgálatára szeretnék kitérni. Mégpedig a művész/művészet létjogosultságára. Vajon hasznos szerepet tölt-e be a művész a társadalom életében? A semmittevő, aki sosem elégedett, leginkább csak kritizál, és olyasvalamivel foglalkozik, ami egyáltalán nem pörgeti a GDP-t. Ahhoz hogy ezt megértsük még egy fogalom bevezetésére szükség lesz, mégpedig a szépség fogalmára, amely a művészet esetében kikerülhetetlen. Dosztojevszkij⁵ félkegyelműjében elhangzik a kijelentés „a szépség fogja megmenteni a világot”. Aleksandr Solzhenitsyn⁶, orosz regényíró ezt a kijelentést sokáig csupán puszta szavaknak tartotta. Hogyan képes a vérszomjas történelem során bárkit is megmenteni a szépség bármitől? – tette fel a kérdést. Solzhenitsyn rádöbbent, hogy Dosztojevszkij kijelentése nem csak egy hétköznapi kijelentés, hanem prófécia. Hiszen a szépség rendelkezik egy sajátossággal, amely magának a művészet státuszának is a sajátossága. A valódi műalkotások, melyekben felismerhető az igazság, és ezt az igazságot élő erőként tárják elénk, megragadnak, belső megtisztulásra késztetvén minket. Az igazság jó, és amennyiben jó, a szépség előfeltétele.

Hegel⁷ különbséget tesz a természeti és a művészeti szépség között. Úgy tartja, hogy mivel a szellem magasabb szinten működik, mint a test, ezért a szellemi termékek is magasabbrendűek, mint a természet és annak jelenségei. Ebből kifolyólag, a művészeti szépség magasabb nívón áll, mint a természeti szépség. Cyprian Norwid⁸, az ismert lengyel költő írja: „ A szépség azért van, hogy alkotásra lelkesítsen és a mű megszülessen.” Lehetséges, hogy Norwid szavai művészeti szépségre vonatkoznak, hisz a modern ember a természet szépsége által egyre ritkábban képes átélni a teljesség érzését. A modern társadalmakban ezt a missziót a magasabbrendű művészeti szépség látja el. Meghatározni, hogy mi is ez a szépség mindenki számára egyéni feladat. A művészet, amennyiben valóban értékes csak irányvonalakat adhat számunkra. Bárki, akit motivált már bármilyen műalkotás, vagy átélte a belső megtisztulás érzését tudja ezt.

A művészek kiemelkedő szolgálatot tesznek a közjó számára, hisz munkásságuk által az egész emberiség műveltségét gyarapítják, a belső megtisztulás által ösztönzik az egyéneket arra, hogy felelősségteljesen válasszanak maguknak morális ösvényt, amelyen menetelve képesek majd kiállni a valóban jelentőségteljes dolgok mellett. Ez a művészek szerepe a társadalomban, ezért van rájuk szükség, napjainkban még inkább, mint valaha. Végezetül II. János Pál Pápa⁹ ebben a kérdéskörben írt levelének egy részletét idézném, melyet a művészekhez címzett 1991. április 4-én, húsvét vasárnapján.