Az emlékművek többségével ellentétben, a Thermopülében emelkedőn nem szerepel név, sem évszám, csupán két ige olvasható a szobrot tartó emelvényen: ΜΟΛΩΝ ΛΑΒΕ (Molon labe), ami annyit tesz: „gyere, vedd el”. Leónidasz király szavait vésték bele azokat amiket Xerxészhez, a perzsa uralkodóhoz intézett akkor, amikor Xerxész a spártaiaktól azt követelte: tegyék le a fegyvert. Ezeknek a szavaknak a jelentősége kétségbevonhatatlan a nyugati civilizáció kialakulásának szemszögéből.

A spártai életmódot romantizálni ebben az esetben badarság lenne, hiszen köztudott róluk, hogy igencsak messze álltak a magas emberi nívótól. A koraszülött, illetve testi fogyatékossággal született gyermekeiket a törzs véneinek döntése alapján kivitték az Apothetaira, a „kivetés helyére”, és adván nekik egy „új esélyt”, otthagyták őket. Ez annak a ténynek volt a következménye, hogy a spártai férfiaktól egy életen át tartó katonai szolgálatot vártak el. Az egészséges gyerekek azonban szintén nem számíthattak felhőtlen gyermekkorra, hisz már hétéves korukban elválasztották őket szüleiktől. Ekkor, elkezdődött a kiképzésük, amelynek a célja képzett harcosok és erkölcsös állampolgárok formálása volt. A fiatalok körében ösztönözték az egymás közti brutális harcot, valamint rituális módon verték és korbácsolták őket. Mindezek ellenére a thermopülei csata azt bizonyítja, hogy bennük még megvolt valami, ami a mai modern emberből már szinte teljesen elveszett.

Hamvas¹ szerint a csata értelme a következő: van valami, ami az életnél több, és ezért a többért az életet oda kell adni. A lényeg itt nem a csata, hiszen a spártaiak számára a harc életvitel-szerű volt, hanem az emberi magasság, azaz hogy tudták: a csatát nem fogják élve megúszni, és nem is akarták. Ez az európai életrend eredeti bázisa, az európai ember dicsősége.

A modern emberben ennek a magasságnak már töredékét is alig lehet felfedezni. Napjainkban az emberek többsége a puszta életéért – legyen az bármennyire is szégyenletes szolgaság – amilyen jó pénzért csak tudja, a szabadság dicsőségét eladja. A thermopülei egzisztencia helyett jött a „senki”. Ma már rég nincs szükség életveszélyre, hogy az ember a szabadságát feláldozza, megteszi azt aprópénzért. A szabadság helyett évszázadok óta már az apparátus uralkodik: Hatalom, munka, magánélet. Ez lett a modern ember szentháromsága. Ez a létfenntartás az emberi egzisztenciát kompromittálta. Ebből kifolyólag az ember hatalomért, vagyonért vagy akár csak kétpercnyi hírnévért magát bemocskolja. Minden alkalommal egyre kevesebbért.

Leónidaszban még megvolt a tudás, hogy az ember többé-kevésbé intakt lény, és ezt az intaktságot meg kell őrizni – még akkor is, ha az életünkkel kell fizetni érte. Ezért is tekint az ég felé Jacques-Louis² híres festményén. Ezért ábrázolták őt nyugalmi pozícióban, miközben a háttérben látjuk a csatát megelőző káosz pillanatait. Az arcán tükröződő szemlélődés előrevetíti, hogy tisztában van a serege és a saját sorsával. Középen ábrázolva, a festmény legfényesebb alakjaként az emberi intaktság megmaradt darabjait őrzi magában, amiért még az életét is kész odaadni.