Ez a kijelentés egy paradoxon. Hogyan lehet valami a legkönnyebb és a legnehezebb egyszerre? Ennek az állításnak a vizsgálata indította útjára ezt az esszét, melyben néhány gondolat erejéig a fotográfiáról fogok beszélni. Lisette Model osztrák születésű amerikai fotós kinyilatkoztatása csak az első látásra tűnhet paradoxonnak. Modelnek igaza van, hiszen a festészethez, szobrászathoz vagy zenéhez képest egy fénykép elkészítése ténylegesen egyszerűbb folyamat, hiszen különösebb erőfeszítés nélkül egyetlen gomb megnyomásával bárki képes rá. Szerintem az idézetben említett nehézség ennek az egyszerű folyamatnak a művészi szinten való kivitelezésében rejlik. Bár a kijelentés a 20. század második felében hangzott el, napjainkban még inkább igaz. A technológiai fejlődésnek köszönhetően manapság szinte mindenki zsebében ott lapul a kamera, mégis vajmi kevés az az ember, aki magas nívón képes azt használni.

A fotográfia – történetét tekintve – a 19. század elejére nyúlik vissza. Mint médium, legnagyobb újítása abban rejlett, hogy a festménnyel ellentétben a valóságot a lehető leghitelesebb módon tudta rögzíteni. Míg a festmények legtöbb esetben a megalkotóik szubjektív látásmódját tükrözték, a fénykép – mint hitték – kizárólag az objektív valóságot hivatott ábrázolni.

Ebből az okból kifolyólag a fényképeket a kritikusok hosszú ideig nem tekintették művészeti alkotásoknak. Volt időszak, amikor a fényképészek egy része arra törekedett, hogy képeik minél festményszerűbbnek tűnjenek, annak érdekében, hogy a kritikusok elismerően tekintsenek rájuk. Meggyőződésem szerint egy fotográfia akkor emelkedik művészi szintre, ha heves érzelmeket képes kiváltani a befogadójából. Ezek azok a képek, melyeket újra meg újra előveszünk; nem tudjuk mi, de van valami bennük, ami megragad és elbűvöl bennünket.

Roland Barthes 1980-ban publikált Világoskamra. Jegyzetek a fotográfiáról című könyvében többek közt erre a kérdésre is keresi a választ. A könyv, rövidsége ellenére, rendkívül komplex és elgondolkodtató mű, melyben a szerző több filozófiai kérdést is felvet a fotográfiával kapcsolatosan. Az egyik gondolatmenet során Barthes arról beszél, hogy a legtöbb fénykép kizárólag általános érdeklődést képes kiváltani belőle, amely bár buzgó, de nem különösebben heves. Létezik azonban néhány fotográfia, amely képes heves érzelmeket kiváltani belőle, magával ragadni őt.

Barthes e néhány fotó iránti különleges érdeklődését két elem együttes jelenlétével magyarázta. Az első elemet studiumnak nevezte, ami általános érdeklődést jelent valaki vagy valami iránt. A studium a fényképész által szándékosan biztosított látásmód, ami a befogadók közös kulturális ismereteinek és műveltségének függvényeire támaszkodik. Ezáltal képes a befogadó megérteni a fényképész szándékait, azokat objektíven (racionális módon) értelmezni, majd eldönteni, hogy a fénykép tetszik neki vagy sem.

A második elem, amiről Barthes beszél, megtöri a studiumot. Ebben az esetben nem a befogadó keres a képen, hanem ez az elem tör elő a képből, és mint nyíl vág a befogadóba. Barthes ezt az elemet punctumnak nevezte, amely latinul sérülést, szúrást jelent.

A könyvben Barthes több fotón is szemlélteti a punctumot. William Klein fenti képén Barthes számára a punctumot a kisfiú rossz fogai jelentik. Akinek tartottak gyerekkorába játékfegyvert a fejéhez, annak valószínűleg a játékfegyver lesz a punctum, vagy a baloldali kislány kifordult hózentrógere. Számomra a kisfiú kissé lecsúszott slicce jelenti a punctumot. Nehéz meghatározni, hogy mi is a punctum pontosan. Talán azt a teljesen szubjektív részletet jelenti, amit a befogadó tesz hozzá a képhez az érzései és a múltbéli tapasztalatai alapján.

De mi az, ami személy szerint engem ragad meg egy képen, mi az én személyes punctumom? Barthes olvasása után ez a kérdés kezdett foglalkoztatni. A fotográfiában a portré műfaja áll hozzám a legközelebb, így a portré műfaján belül alkotott képek által próbáltam választ kapni kérdésemre. A következőkben arról beszélek, hogy miért épp a portrék mellett döntöttem, valamint megpróbálok arra is választ adni, hogy mi emel ki egy-egy portrét a többi közül.

A fotográfia – tematikáját és jellegét tekintve – rendkívül „színes” médium. Tematikája szempontjából a tájképektől kezdve az épületfotókon keresztül a csendéletekig minden megtalálható. Ha viszont a fotográfia embert vagy embereket ábrázol, számomra magasabb szintre emeli e médiumot.

Egy portré elkészítése teljesen más, mintha egy tájképet, épületet vagy akár egy állatot fotóznánk, hiszen az ember sokrétűségéből kiindulva rendkívül összetett és árnyalt pillanatot kapunk lencsevégre. E sokrétűség miatt szinte lehetetlen, hogy a fénykép kizárólag a fényképész interpretációját tükrözze, hiszen az alany – egy megismételhetetlen pillanat erejéig – belső valójának egy részét tárja fel a befogadó számára. Barthes szerint a portré elkészítésekor négy képzeletbeli mozzanat kereszteződik. A lencse előtt az alany egyszerre az, (1) akinek hiszi magát, (2) akinek láttatni akarja magát, (3) akinek a fényképész hiszi, valamint (4) akit a fényképész művészetének bemutatására használ fel.¹ Ezért is különbözik a portré minden más műfajtól, hisz egyedül az emberre jellemző az, hogy valamilyennek láttatni akarja magát (hogy maszkot ölt).

Továbbá mi, a nézők is emberi lények vagyunk, emiatt másképp tekintünk egy hozzánk hasonló, emberi lényről készült fényképre, mint egy tájfotóra vagy egy csendéletre. Az emberi agy számára az egyik legnagyobb jutalmazás egy másik ember (legfőképpen emberi arc) látványa.² Ebből kifolyólag, amikor a fényképen egy másik embert szemlélünk, a szemlélt külső és belső vonásaiban saját külső és belső vonásainkat keressük.

Minél inkább rátalálunk magunkra a képen szereplő személyben vagy személyekben, annál hevesebb érzelmi töltet szabadul fel bennünk, hiszen annál jobban tudunkk azonosulni az alannyal. A minőség pedig számomra nem a gépen, nem az objektíven múlik, hanem azon, hogy a fényképész mennyire képes megörökíteni azt az óvatlan pillanatot, amikor az alany leveszi a „maszkot”, és megmutat valamit önmagából. A jó fotós az alanyt mint tükröt állítja elénk, és rajta keresztül saját belső lényünkbe enged bepillantást. Ehhez azonban szükség van arra, hogy a fényképész észrevegye az alanyt abban az óvatlan pillanatban, amikor már nem viseli a maszkot, amikor nem akarja semminek mutatni magát, egyszerűen csak ott van, saját valójában.

Nem véletlen, hogy óvatlan pillanatról beszéltem, hisz ez a folyamat másodpercek töredéke alatt játszódik le. Henri Cartier-Bresson francia fényképész ezt a momentumot döntő pillanatnak nevezte el.³ Ez a pillanat éppúgy jelen van a beállított portréknál, mint egy véletlenül elkapott utcakép esetében.

Napjaink divatossá vált portréi ebben szenvednek hiányt. Színesek, esztétikusak, moody-k, de a fényképen megjelenő alannyal képtelen vagyok azonosulni. A fényképésznek nem sikerül levetetni a maszkot az alannyal, vagy ha mégis, nem érez rá a döntő pillanatra, amikor az megtörténik, így megörökíteni sem tudja azt. Ezek a fotók csak néhány másodperc erejéig képesek megragadni a figyelmemet, intenzív érzelmek kiváltására alkalmatlanok.

Jelen esszé megírása előtt napokig a fenti kérdések foglalkoztattak. Bár még korántsem vagyok azon a szinten, hogy megvalósítsam az elhangzottakat, néhány tanács segített nekem abban, hogy közelebb kerüljek az elemzett állapothoz. Útravalóul ezeket a tanácsokat osztom meg, bizakodva abban hogy ezek mások számára is hasznossá válnak.

Az első és legfontosabb tanács, hogy hallgass a megérzéseidre.⁴ Ne korlátozd magad szabályok közé; ha a megérzésed mást sugall, kövesd azt! A szabályok ismerete azért szükségszerű, hogy tudjuk áthágni őket. Igor Stravinsky komponistáról készült képén Arnold Newman az alanyt a fénykép szélére helyezi, hogy a néző figyelmét a zongorára vezesse, emlékeztetvén minket arra, hogy a zene teszi az embert.

A második tanács: ismerd meg az alanyt, amennyire csak lehet. Ki az alany, akiről a kép készül? Ki vagy te, aki a képet készíti? Milyen a hangulatod? Milyen az alany hangulata? Ezeket a kérdéseket mindenképp érdemes feltenni fotózás előtt. Az alany ismerete, bizalmának elnyerése a kulcs az intimitáshoz. Nan Goldin képeit nézegetve érzések tömkelege kavarog bennem: bár sosem találkoztam a képen lévő emberekkel, úgy érzem, szoros velük a kapcsolatom.

Végül: fotózz úgy, mint egy gyermek. Ne feszengj azon, hogy a fotó technikailag tökéletes legyen, hiszen épp emiatt maradsz le a döntő pillanatról, ami lehet, hogy nem tökéletes, viszont biztos, hogy megismételhetetlen. A legfontosabb nem az, hogy tökéletesen exponált képet alkoss, hanem hogy élvezd. Búcsúzóul legyen itt Julia Margaret Cameron számomra legfontosabb gondolata és néhány portréja az 1800-as évekből. A gondolat valahogy így hangzik: fotózások alkalmával nem akkor hagyom abba a lencse állítását, amikor a kép éles, hanem amikor szép.